A karbonsemlegesség mítosza
Amint a környezetvédelem vagy a fenntarthatóság témája felmerül, szinte elkerülhetetlen, hogy a karbonsemlegesség, mint „varázsszó” is el ne hangozzon. Sokan előszeretettel használják ezt a fogalmat kommunikációjukban saját zöld elköteleződésük kifejezésére és ez alól az energiaközösségek sem kivételek. De vajon valóban elérhető ez a cél? Hol ér véget a mítosz és hol válik mindez gyakorlattá? Milyen szerepük van az energiaközösségeknek a karbonsemlegesség demisztifikációjában?
Ebben a cikkben megvizsgáljuk a karbonsemlegesség korlátait, valamint megnézzük, mire képes egy energiaközösség a valóságban, persze, ha azt jól csinálják.
Mi az a karbonsemlegesség?
A karbonsemlegesség, vagy szén-dioxid (CO₂) semlegesség, azt jelenti, hogy egy adott tevékenység, közösség vagy rendszer működése során nettó nulla szén-dioxidot bocsát ki a légkörbe, illetve azt, hogy a kibocsátott CO₂ mennyiségét valamilyen formában kompenzálni tudja.
A karbonsemlegesség elméletével, illetve gyakorlatával önmagában nincs is probléma, azonban a köré épített narratíva gyakran leegyszerűsítő vagy félrevezető. Sok esetben a valódi kibocsátás-csökkentés helyett a figyelem inkább az kompenzációra terelődik, a kommunikáció pedig féligazságokkal operál, amely ugyan kényelmes, de sajnos nem mindig fenntartható megoldás.
A karbonsemlegesség és az energiaközösségek viszonya
Az energiaközösségek olyan helyi együttműködések, ahol a résztvevők közösen állítanak elő megújuló forrásból származó energiát, amelyet aztán egymás között osztanak szét. Ezek a közösségek rendkívül fontos szereplői lehetnek a zöld átállásnak és így a karbonsemlegességnek, hiszen közösségi szinten:
- helyben hasznosítják az általuk helyben megtermelt villamos energiát
- csökkentik vagy akár meg is szüntetik a fosszilis energiahasználatot és így az attól való függőséget
- direkt és indirekt módon ösztönzik az egyéb, kapcsolódó energiahatékonysági törekvéseket
A kulcsszó azonban itt is a „lehet,” mivel a gyakorlati hatás erősen függ a közösség szerkezetétől, annak célkitűzéseitől, technikai megoldásaitól, és nem utolsósorban attól, hogy mit nevezünk „sikernek.”
Hol kezdődik a mítosz?
A karbonsemlegesség mítosza ott kezdődik, ahol az energiaközösség kommunikációja többet ígér, mint amit valójában teljesíteni tud. Íme, néhány gyakorlati példa, amely képes ezt a narratívát életben tartani:
Túlzott leegyszerűsítés: Sok energiaközösség úgy kommunikál, mintha 100%-ban megújuló energiát termelne és használna fel, illetve teljes mértékben karbonsemleges lenne, miközben valójában rá van kötve a szolgáltatói hálózatra, és csak részben képes saját termelésből fedezni a közösség teljes fogyasztását. Az ilyen kijelentések megtévesztőek lehetnek, ha nem tisztázott, hogy mikor, milyen mértékben és milyen módon történik a megújuló energia előállítása és felhasználása.
Kompenzáció, mint fő stratégia: Ha egy közösség vagy vállalkozás több CO₂-t bocsát ki, mint amennyit megspórol vagy semlegesít, akkor azt gyakran „karbonkreditekkel” vagy „zöld bizonyítványokkal” próbálja meg ellensúlyozni. Ez azonban valójában nem csökkenti a saját kibocsátást, csupán átcímkézi azt. Ezért ez a gyakorlat is rettentően félrevezető és már inkább a zöldre mosás határait feszegeti.
Nem a teljes életciklussal számolnak: A napelemek, inverterek, akkumulátorok és más berendezések gyártása, szállítása és semlegesítése is jár bizonyos mértékű károsanyag-kibocsátással. A karbonsemlegességgel kapcsolatos kijelentések gyakran nem veszik figyelembe ezeknek az eszközöknek a teljes életciklus-elemzését [Life Cycle Assessment (LCA)], holott ez elengedhetetlen lenne a teljes és pontos képhez.
Mit tud valójában egy jól működő energiaközösség elérni?
A karbonsemlegesség mítoszának eloszlatása nem azt jelenti, hogy az energiaközösségek veszítenének jelentőségükből. Épp ellenkezőleg - egy jól felépített, átláthatóan működő és hosszútávra tervező energiaközösség számos olyan előremutató és karbonsemlegességet célzó eredményt tud elérni, amely alapjaiban képes megváltoztatni a hagyományos energiaszektor szerepét és akár létjogosultságát is.
Ezek a teljesség igénye nélkül az alábbiak:
Érdemi kibocsátás-csökkentés: Egy energiaközösség, amely kizárólag saját termelésből és megújuló forrásból fedezi fogyasztását, illetve okosan optimalizálja az energiahasználatot, jelentős mértékben képes csökkenteni - vagy adott esetben akár meg is szüntetni a fosszilis eredetű áramhasználatot.
Energiatudatosság erősítése: A közösségi részvétel és az edukáció révén a tagok, illetve sok esetben a külsős személyek is jobban megértik saját energiahasználati gyakorlatuk káros következményeit, és sokkal inkább nyitottabbá válnak az energiahatékonysági beruházásokra és a tudatosabb fogyasztásra.
Rugalmasabb helyi rendszerek: A decentralizált energiatermelés, -fogyasztás és -tárolás hozzájárul az energiaellátás általános rugalmasságához, csökkenti az átvitelből eredő veszteségeket, és akár áramszünetek vagy egyéb kimaradások esetén is biztosítani tudja az alapvető energiaellátást.
A helyi gazdaság erősítése: Mivel egy energiaközösség operatív kiszolgálását célszerű helyben megvalósítani, ezért a helyi magánszemélyek és vállalkozások is munkához, illetve bevételhez jutnak. Ezzel a gyakorlattal jelentősen nő a helyi közösség függetlensége, fenntarthatósága, gazdasági ereje és eltartóképessége.
Társadalmi kohézió, helyi értékteremtés: A valódi közösségi kontroll, és nem csak névleges „taggá tétel,” társadalmi értékeket is teremt. A tagok sokkal inkább saját ügyüknek tekintik a fenntarthatóságot, a környezetvédelmet és az energiaközösség hosszú távú sikerét.
Mi kell ahhoz, hogy a karbonsemlegesség ne csak mítosz legyen?
Ahhoz, hogy az energiaközösségek valóban érdemi szereplőivé válhassanak a klímavédelemben és hatékonyan képviseljék a karbonsemlegesség gyakorlatát, többek között az alábbi szempontokat érdemes követniük:
- Transzparens adatszolgáltatás: Legyen világos, hogy miből áll a közösség energiamérlege, mekkora valós CO₂ megtakarítást érnek el, és az hogyan kerül kiszámításra.
- Teljes életciklus-elemzés: Az energiaközösségek ne csak az eszközök üzemelése során keletkező hatásokra koncentráljanak, hanem azok teljes élettartamának környezeti hatására is.
- Fokozatos célkitűzések: Ne a „nettó nulla” legyen az elsődleges cél, hanem inkább a 30-50 %-os, valós idejű kibocsátás-csökkentés. Egy könnyebben teljesíthető cél időt ad a folyamatok csiszolására és segít használható módszertant, illetve gyakorlatot felépíteni a további csökkentések megvalósításához.
A karbonsemlegesség ugyan egy igen hasznos iránytű, de önmagában nem lehet cél. Az energiaközösségekben rejlő lehetőségek túl nagyok ahhoz, hogy a rövid távú bevételek és látványos PR eredmények oltárán feláldozzuk őket.
Egy energiaközösségnek nem az a dolga, hogy valótlan állításokkal próbálja meggyőzni a közösséget, hanem hogy ténylegesen csökkentse a fosszilis energiahordozóktól és a hagyományos energiaellátó rendszerektől való függőséget, növelje az energiabiztonságot és a fenntarthatóságot, illetve, hogy környezetbarát módon működjön.
